All I ever wanted

Hai, ppl :)
Igeeen, most nyilván mindenkinek fura lesz, hogy ide írok egy bejegyzést, de ennek oka van. Ez a blog már egy jó ideje nem üzemel, de mivel máshova nem tudtam felrakni ezt a one shot-ot, gondoltam akkor itt jó helye lesz.
Igazából ez egy személyre szabott kis one shot. Egy nagyon kedves ismerősömnek készült, akinek a születésnapja alkalmából írtam meg a történetet. (Ami mellesleg extra rövid lett, de ew, siettem vele, és nem volt idő hosszabbra :( ) Szóval a one shot mondanivalóját is szerintem csak az érintett fogja átélni és megérteni, so.. :) Oké, jó olvasást és nagyon-nagyon boldog szülinapot, Virdzs! (✿◠‿◠)

All I ever wanted

A nap sugarai élénken szűrődtek át a függöny anyagán. Fáradtan fordultam a hátamra, s pislogtam párat. Körülnéztem a szobában, és közben elmosolyodtam. Boldog voltam. Nagyon is.

- Ébren vagy, baby? ─ Zayn hangja csendült fel.

Az ajtó irányába kaptam a fejem, ő pedig ott állt. Az ajtófélfának támaszkodva kortyolta a gőzölgő citromos teáját, amit minden reggel megiszik. Az arcvonásaim ellágyultak, s csak szó nélkül bólogattam. Zayn arcán egy lenyűgöző mosoly kunkorodott, ahogy végig nézett rajtam. Ez annyira.. szívmelengető érzés.

- Ugye nekem is csináltál teát? ─ idiótán vigyorogtam, miközben a szavak elhagyták a számat.

- Megnézem mit tehetek, várj ─ vágta rá.

És az a letörölhetetlen mosoly még mindig ott volt az ajkaimon. Istenem, imádom amit velem tesz. Más emberré válok, ha ő velem van. Olyankor megszűnik a világ, és csak ő meg én vagyunk.

- Itt vagyok, édes ─ szólalt fel hirtelen.

Beoldalgott a szobába, a kezeit hátra téve. Megállt az ágy szélénél, s az ajkát rágcsálva szugerálni kezdett. Kibújtam a takaró alól, és a matrac tetején lépkedve elé kerültem. A kezeimet a vállára helyeztem, majd gyengéd csókot kezdeményeztem. Olyan vicces volt, hogy ezúttal nekem kell lehajolni hozzá. A borostája kicsit csikizte az arcom, mialatt hosszú csókok láncolatát folytattuk. A szívem ilyenkor mindig hevesebben ver, mint máskor. Mondjuk ez érthető, nem?

- Szóval, hol a teám? ─ nevetve kérdeztem, s közben az ujjaim elvesztek puha hajtincsei között.

- Majd azt is kapsz, de most mást hoztam ─ csillogó tekintetét rám emelte. - Csak boldog születésnapot akartam kívánni a világ leggyönyörűbb lányának. Neked, baby.

Előhúzott a háta mögül egy dobozt, és a kezembe nyomta. Leszálltam az ágy tetejéről, aztán elmotyogtam egy "köszönöm"-öt. Kicsit meg voltam lepve, mivel először az sem esett le, hogy ma szülinapom van. Kíváncsian bontogatni kezdtem a becsomagolt ajándékot, Zayn pedig fél percenként puszikat nyomott az arcom különböző pontjaira, ezt pedig nem bírtam ki nevetés nélkül.

- Ó, te jó ég ─ szakadozva beszéltem, mire elértem az ajándékig.

Egy nagy képkeret volt a dobozban. A képkereten belül pedig kismillió kép volt rólunk. Képek, amiken hülye fejeket vágunk és úgy nézünk ki, mint az óvodások. Pár fotó pedig kiadott egy kis feliratot. "You're my One & Only". Ez valahogy mindent leír.

- Tökéletes ─ mondtam, s erősen magamhoz szorítottam.

Apró csókokat leheltem a füle alatti részre, mialatt legördült pár könnycsepp az arcomon. Annyira hihetetlen, hogy csupán ennyivel is képes megsiratni. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mennyit küzdöttem érte. Mennyit szenvedtem, míg végre révbe értem. Mennyire szeretem, és mennyit jelent nekem. Valahogy azt érzem, hogy sosem köszönhetem meg neki teljesen mindazt, amit tőle kaptam. Megmentett. Nem is tudja, hogy igazából az egész világot ő jelenti nekem. Szeretném szavakba önteni. Szeretném könnyekben ázva, őszintén elmondani. Egy nap képes leszek rá? Tudom, hogy igen. Lesz egy alkalom, amikor megtud mindent. Mikor senki sem fog megzavarni. Figyelni fog rám. Nemcsak hallgatni, hanem hallani is fog. Addig pedig, amíg nem állok készen minderre, gyűjtöm az erőm, és tervezgetek. Sosem mondtam még ki hangosan, de egyszer menni fog. Néha csak annyi merül fel bennem, hogy "Ő az, akire szükségem van? Biztosan megéri?". És általában arra jutok, hogy "Igen, Ő az". Sőt. Ő minden, amire mindig is szükségem volt és lesz. Zayn.

Room 154

Sziasztok!
Ugh, nagyon sajnálom, hogy eddig várattalak titeket, de szokásomhoz híven ismét nagy fába vágtam a fejszém. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar ennyien feliratkoztok egy szimpla one shotos blogra.. Rendesen megleptetek! :D
Nos, itt az újabb mini sztori, ami Harrys.. Ehm, szokások rabja lettem.. Oké, szóval az a helyzet, hogy ennek a one shotnak még csak a fele van meg! A másik felét vagy ma délután, vagy holnap délután, vagy holnap után valamikor. Ma délelőtt nem leszek itthon, de mindenképp szerettem volna legalább egy részletet feltenni, hogy ne higgyétek azt, hogy ez a blogom is csődöt mond. Remélem délután be tudom fejezni ezt a kis történetet.. Viszont.. Én debreceni vagyok. És biztos tudjátok, hogy évente megrendezik a "virágkarnevált".. Ugh.. És én menni fogok a családdal. Szóval holnap tuti, hogy nem leszek online sehol.. És nem tudom mikor érünk haza. De igyekszem az írással!
Oké, nem szaporítom a szót! Jó olvasást ehhez a félhez!

Room 154

A 154-es szoba sötétjében várakoztam. A földön gubbasztottam egy újabb durva este után. Épphogy idetámolyogtam. Pár barátommal belőttük magunkat. És ezért szörnyen utálom magam. Függő vagyok egy ideje. Borzalmas bűntudatom van. Egyetemre kellene járnom. Ez az eredeti oka annak, hogy elköltöztem otthonról. De több mint öt hónapja az egyetem színét sem láttam. Rossz társaságba keveredtem, akik rávettek a drogok kipróbálására. Undorodom magamtól. Az egyetlen személy, aki még nem gyűlölt meg teljesen, az Harry. Az egyetemen ismertem meg. fura érzéseket váltott ki belőlem, de az új életem hamar elfeledtetett minden érzelmet vele, vagy akárki mással szemben. Emlékszem, hogy egyszer amikor nagyon kétségbeestem, vagdosni akartam magam. De mondhatni ő vette ki a kezemből a pengét. Azóta tart szemmel engem. Néha kicsit sok, de örülök, hogy valakit még érdekel a létezésem. Nos, annak ellenére, hogy rég kerülöm az egyetemet, még mindig a kampuszban lakom. B épület, 154. szoba. Ezt az egy helyszínt muszáj észben tartanom, hisz csak itt tudok még valahogy "élni". Bár egyre kevesebb kedvem van a levegővételhez.

- Chrisy ─ ajtókopogás keretében hallottam meg a nevem.

Csöndben maradtam, s összébb kuporodtam az ágy melletti sarokban. Nem voltam biztos benne, hogy olyan személy keres, akinek örülnék. Az alsó ajkamat rágcsálva figyeltem ahogy a kilincset elforgatják. Hatalmasat nyeltem, a gyomrom pedig görcsbe rándult. Az ajtó kinyílt, de a sötétség teljesen körbe ölelte az alakot.

- Én vagyok az.. Harry ─ halkan beszélt, míg felkapcsolta a villanyt.

Zöld szempár szegeződött rám. Fogalmam sincs hogy nézhettem ki. Elég rosszul éreztem magam, szóval elképzelhető, hogy nem egy magazinból kilépő topmodel képmása voltam.

- Állj fel, gyere ─ a kezemért nyúlt, s felsegített a földről.

A térdeim remegtek és valósággal émelyegtem. Tényleg kiütött a ma este. Esetlenül leültem az ágy szélére, s közben az ujjaimat babrálva ostromoltam magam legbelül.

- Megint azokkal voltál? ─ vont kérdőre idegesen. - Chrisy, én aggódom érted.

- Ne törődj velem. Nem kell segítened és nem kell vigyázni se rám. Elvagyok egyedül is ─ makacsul válaszoltam.

És viszonzásul megint megkaptam azt a bizonyos rosszalló fejrázást. Hosszú ujjaival a kezemért nyúlt, majd finoman megszorította azt. Egy különös vibrálás lépett működésbe, ahogy megérintett engem. Nem tudtam hová tenni azt, hogy a gyomor görcsöt elűzte egy kellemes és mégis fura érzés. Ezek lennének a pillangók? Még nem igazán éreztem ilyet. Kivéve akkor, amikor Harryvel vagyok. Utálom, amiért ezt teszi velem. Megöl minden egyes pillantásával, mosolyával, lélegzetvételével. De ő túl tökéletes lenne egy magamfajta lelki roncsnak. Neki egy gyönyörű, és kedves lánnyal kellene törődnie, nem velem. Én nem érdemeltem ki mindezt.

- Ne! Ne érj hozzám ─ tiltakozva visszahúztam a kezem. - Én nem érdemellek meg téged.

- Igen? Adnál egy normális okot arra, hogy miért ne szeresselek? Christine Newman, mindketten tudjuk, hogy jobban kedveljük egymást, mint a barátok! És ne merd azt mondani, hogy nincs rám szükséged, mert ez nem igaz ─ hadarta.

Közelebb csúszott hozzám, és a szemeiben feléledt az a "prédára éhes" tekintet. Ezt mindig is imádtam benne. Hogy kihívásnak tekint. Bár még sosem mertem elismerni, hogy tényleg annak tekint. Nem voltam biztos benne, hogy a drogok kábítanak-e el épp, vagy az igazság szúrja ki a szemem.
Fölém mászott, míg én hátra dőltem a matracra. Durván beleharaptam az alsó ajkamba, ahogy testével rám nehezedett. Nem voltam teljesen tiszta állapotban, de ez a közelség felébresztette az érzékeim.

- D-De miért én? Csak egy senki vagyok ─ suttogtam.

Puha ajkaival apró csókokat hagyott az arcom különböző pontjain, miközben az ujjainkat összekulcsolta a fejem mellett. Állítólag egyszer már megcsókoltam Harryt.. De erre csak ő emlékszik. Biztos az is egy ilyen kétes éjszakán történt. Ki tudja miket művelek, amikor nem vagyok beszámítható..

- Te Chrisy Newman vagy, a B épület 154-es szobájából. És életem egyik értelme. Akár hiszed, akár nem, te hozod a fényt a szürke hétköznapokba ─ mosolyogva beszélt.

Gyengéden megpuszilta a szám jobb sarkát, ahol egy lila folt díszelgett. Pár hete történt.. Kiütöttem magam és leestem a lépcsőről. A nyoma pedig megmaradt. Ezzel is rondítva az amúgyis undorító külsőmet.

- Ez a folt itt ─ még egyszer puszit lehelt az előbbi helyre. - Kifejezetten szexi.

Halkan elnevettem magam, majd kissé bizonytalanul a hajába túrtam. Ó, mennyire puha..

- Egyébként a válaszom egyszerű a "miért" kérdésedre ─ motyogta két csók közt. - Kifogásolhatatlan és egyedi vagy. Nem olyan tipikus tömegbeli lány. Te kiemelkedsz. Belül pedig erős vagy.

- Umm, én? Erős? Nekem már érzéseim sincsenek, nemhogy lelkierőm ─ kételkedve magyaráztam.

A kezével utat tört magának a szoknyám alá. Finoman vontatta fel az ujjait a combomon, amire a válaszom egy elfojtott nyögés volt.

- Ugyan.. Ha nem lennének érzéseid, akkor nyilván ezt sem érzed most, igaz? ─ a mutató ujját lassan végig húzta "ott".

Erre pedig egy újabb nyöszörgés bukott ki az ajkaim közül. Cseles..
Reakciómra elmosolyodott, és óvatosan visszaterelte a kezét a combomra.

- Még nem ez jön, baby ─ mormolta. - Később.

Az első szexi mondat, ami elhagyta a száját, mióta ismerem. Jézusom, van egy sejtésem, hogy a mai este még közel sem ért véget! A végtagjaim és a bensőm egyszerre remegtek bele minden egyes érintésbe. Különösen jó érzés fogott el.. Mindenhol.

( Hamarosan jön a folytatás! x )

Hey Payne! I love you..

Hi, babes!
Itt is van az első one shot, ami a "nem híres Liamről" szól. Remélem tetszeni fog nektek, és írtok majd egy kis megjegyzést! Akár azzal kapcsolatban is, hogy kiről szóljon a következő one shot!
Jó olvasást!

Hey Payne! I love you..

A szobámban gubbasztottam és az agyam csakis egy valamin.. azaz valakin kattogott. Liam. Egy hete láttam őt utoljára, amikor nagyon csúnyán összekapott Dainelle-el. Állítólag Dani, aki annyira halálosan szereti Liamet, más valakivel csókolózott egy bulin. Gyűlöltem a tudatot, hogy Liammel ennyire csúnyán elbánt. Az a lány megsebezte azt a fiút, akit az életemnél is jobban szeretek. Csak ő ezt még nem tudja. Én csak egy egyszerű és jelentéktelen ember vagyok, aki a nagy Mr. Payne egyik barátja. Ő sosem nézett rám úgy, mint egy nőre. Mindig is csak az elbűvölő egykori Annabelle-t látta, aki feltétel nélküli barátságban volt vele. Tíz éves korom óta ismerem, és már tizenhat évesen tudtam, hogy ő sokkal több mint egy szimpla barát. Lehet közhelyesnek hangzik, de akkoris így van. És elszomorít a tény, hogy a viszony ennyire "sablonos" maradt köztünk.
A gondolat menetemet csupán annyi zavarta meg, hogy a telefonom megrezzent. Sietve a készülékért nyúltam, s feloldottam a képernyőzárat. Az sms fülecskénél a Lis Payne név villogott. Liam édesanyja. Az arcom elvörösödött és elöntött az aggódás.
Az üzenet tartalma ez volt:

"Liammel történt valami! Sehol sem találjuk! Segíts kérlek!"

Hogyha csak egy sms-re futotta, akkor nyilván nagy lehet a gond. Összekaptam magam, letöröltem az elfolyt szemfestékem és felvettem egy kabátot. Őrült tempóban viharzottam el otthonról, s figyelmen kívül hagytam a testvérem kiáltását. Nem érdekelt semmi, és senki.. Liamen kívül. Az autóban ülve rajta gondolkodtam. Csak én tudom azt a helyet, ahová menekülni szokott az emberek elől. És ahol mindig megleli a nyugalmat. Egy hatalmas tó partján. Tudom, hogy mindig odajár, hogyha gondja van és nem tud kire számítani. Ott fogadtuk meg egymásnak, hogy örökké barátok leszünk. Felvágtuk a tenyerünket, majd kezet fogtunk. Ezzel megpecsételve a jövőnket és az összetartozást. Baráti értelemben.
A parthoz közeli úton hagytam a kocsimat. Fürgén galoppoltam végig a sáros ösvényen, követve az utat Liamhez. Szinte száz százalékig tudtam, hogy ott van.
Egy farönkre pillantottam, ahol egy férfi gubbasztott. Az elmém összezavarodott, így elsőnek nem mertem volna lefogadni, hogy tényleg életem értelme ül-e ott átfagyva és szomorúan.

- Hé, Payne! ─ szólítottam meg játékosan. - Újabban nélkülem jársz ide?

Hátra kapta a fejét, majd halványan elmosolyodott. Viszont nem tudta elfedni az arcáról lecsorgó könnycseppjeit. Azonnal komolyra vettem a figurát és mellé ültem. Jobb karommal félénken magamhoz húztam; nem ellenkezett. Némán zokogott, s szinte sugározta a fájdalmat. Világos volt, hogy Dani miatt borult ki.. Néhány sós csepp érlelődött a szemeim sarkában, de az Ő kedvéért kénytelen voltam visszafogni magam.

- Ana, mi a baj? ─ kérdezte kedves hangon.

Oh, drágám, ha tudnád mi a bajom.. Biztosan elhagynál. Megutálnál és képtelen lennél rám nézni. Nemhogy nőként, még emberként sem. Túl sok év telt el. Túl sok időt töltöttünk együtt ahhoz, hogy egy szerelmi vallomással álljak most elő.

- Utálom, ha rossz kedved van ─ sírós hangon motyogtam, s erősebben szorítottam magamhoz. - Inkább meséld el, hogy miért jöttél ide.

Bizonytalanul elmosolyodott, és imádni való tekintetét az enyémbe fúrta. Próbálta leplezni a könnyeit.

- Egyedül érzem magam. És rájöttem, hogy az életem egy hazugság ─ elhalkult.

Kirázott a hideg, ahogy ezek a súlyos mondatok elhagyták a száját. Szívem összes szeretetével képes lennék szeretni, de ő mégis egyedül érzi magát. Nincs ennél kínzóbb érzés.
A kezembe vettem az övét, s megkerestem a tenyerén futó halvány heget, mely a barátság-pecsétünket jelképezi. Alig hallhatóan kuncogott, mikor az ujjaimat óvatosan végig húztam a tenyere közepén.

- Ez emlékeztessen téged arra, hogy sosem vagy egyedül, míg én élek ─ suttogtam.

- Ana.. Te vagy a legjobb barátom ─ kimondta a legszívfájdítóbb mondatot, amit csak ismerek. - De é-én.. Én azt hiszem jobban kötődöm hozzád, mint te hozzám.

Édes teremtőm! Ezt tényleg ő mondta? Liam Payne szíve is gyorsabban dobog, amikor egymás mellett vagyunk? Liam Payne is olyan meleg érzéseket táplálna irántam, mint én ő iránta?
Biztos nem.. Ez csak egy álom lehet. Hisz túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.

- P-Payne, ne szórakozz velem.. Nem vagy vicces ─ hadartam pirulva.

- Oh, bocsánat. Én azt hittem.. Mindegy, nem fontos ─ elhúzódott tőlem.

Mi? Nem egészen értem. Tehát most vagy soha. Tiszta vizet kell öntenem abba a bizonyos pohárba, ami már így is túl csordult.

- Ne, Liam! Én is mondani akarok valamit. Egy régen őrzött titkot, aminek a terhe csakis engem nehezít.. ─ mormoltam. - B-Beléd szerettem. Már nagyon régen.. És tudom, hogy ezért most utálni fogsz, de akkoris tudnod kell, hogy te már régóta okozol nekem álmatlan éjszakákat. Szeretlek és nem tehetek róla.

Liam ajkai mosolyra húzódtak, majd megragadta a kezem. A tenyereink összepréselődtek ott, ahol a hegeink vannak. Sötét szemei megteltek melegséggel, én pedig teljesen elsápadtam. Bevallottam. Elmondtam neki mit érzek. Az egyik felem öröm táncot jár, a másik pedig egy szakadék szélén áll és azon gondolkodik ugorjon-e. De Liam mosolya egyszerűen elkábít. Annyira.. őszinte.

- Igazad van Ana, tényleg utállak ─ beszélt bűntudatosan. - Azért mert ezt csak most mondtad el nekem. Hónapok óta én sem tudok aludni, mert te jársz a fejemben. Ezért szakítottam Danivel..  Nem azért, mert mással volt. Annabell Ray, te vagy mindennek az oka.. Mert szeretlek.

A szívem pedig apró darabokra hullott. A boldogságtól. Még mindig álomszerűnek tűnt az egész. Hogy ő szeret engem? Ő sem tud aludni.. miattam? Oh, Istenem.. Nem tudok sírjak-e, vagy nevessek. És valóban ennyi időnek kellett eltelnie, hogy ez kiderüljön?
Valami viszont mégsem engedte, hogy teljes legyen a boldogságom. Liam néhány nap múlva elmegy. A tanulmányait Európa másik felén fogja folytatni. Mérhetetlen távolságra lesz tőlem.

- D-De.. te két nap múlva elutazol.. Itt fogsz hagyni. És megint minden olyan lesz, mint "régen" ─ elcsüggedve magyaráztam.

Megszorította a kezem, s összefűzte az ujjaink, mire a szavak elhagyták a számat. Puha ajkai az enyéimhez préselődtek, amibe valósággal beleremegtem. Az első csók Liam Payne-el. Istenem..

- Ne feledd, amit mondtál ─ halkan suttogott, elválva a csókunktól. - Amíg én élek, addig te sosem vagy egyedül.

Igen, kétség kívül hozzá kell még szoknom a tényhez, hogy életem értelme viszonozza az érzéseim. A szavai meghatottak.. De nem nyugtattak le. Európa másik része.. Nem tudom hogyan fogom kibírni ezek után.

***

Hosszú ölelésünknek a reptéri felszólítás vetett véget. Liamnek mennie kellett. Pár utolsó csók, és ölelés, majd vége. Ennyi. Két napot kaptam az élettől, hogy Liam szerelmét élvezhessem. Ez nem elég. Legközelebb talán hat-hét hónap múlva tér haza. Mi lesz addigra? Emlékezni fog-e egyáltalán erre a csodálatos két napra? Mert határozottan ez volt életem egyik fénypontja. Mohó csókokat loptunk egymástól, s végtelen ölelésekbe temetkeztünk. Kizárólag egymás társaságában voltunk mindvégig. Hiányozni fog mindez. Mert tudom, hogy a kapcsolatunk még el sem kezdődött, mégis véget kell érnie. Kimaradtam a Payne-féle romantikus vacsorákból, amikről Dani annyit áradozott. Ez fáj.. De reménykedem, hogy egyszer talán még lehet részem ilyesmikben.

- Soha ne felejtsd el, amit mondtál! ─ kacsintott, s elengedte a kezem.

Abban a percben pedig újra összetörtem. Néztem, ahogy eltűnik a terminálon és a végtelennek tűnő hónapok baljós előszele elnyeli őt a tömegben. A földre rogyva bámultam előre, reménykedve egy utolsó pillantásban. Hogy még egyszer láthassam azt a huncut csillogást a szemeiben. De legbelül tudtam, hogy mindez esélytelen. Elment.